Johann Wolfgang Goethe:
A Villikirály
Ki nyargal a szélben, az éjen át? Egy apa az, ő viszi kisfiát. Karjába szorítja gyermekét, átadja teste melegét.
- Fiam, miért bújsz az ölembe, ki bánt? - Apám, nem látod a villikirályt? Koronája fehérlik, uszálya suhan. -A köd gomolyog, csak a köd fiam!
"Jöjj hát velem, édes gyermekem! Játszhatsz gyönyörűen énvelem, mutatok majd tarka virágokat, anyám arany ruhákat ad."
- Apám, jaj, apám, mondd, hallod-e már, mit ígér suttogva a villikirály? - Fiam, csak csitt, nem mozogj, ne beszélj: a száraz avart zizzenti a szél.
"Most, szép fiú, jó fiú, jössz-e velem? A lányaim ápolnak majd szelíden. Már járják az éjben a táncaikat, s álomba táncolnak, dúdolnak."
- Apám, jaj, apám, nézd, ők azok, a villi-királykisasszonyok! - Látom, fiam, ott fehérlenek a sűrű sötétben a vén füzek.
"Szeretlek, a szépséged ingerel; eljössz, vagy erővel viszlek el." - Apám, most bántott, jaj, de fáj! Megfog, nem ereszt el a villikirály!
Borzongva az apa üget tovább, karolja nyöszörgő kisfiát, a ház kapuján bajjal bedobog: karjában a gyermek már halott.
A verset a Honfoglaló c. oldalról hozták nekem!
| |