Harcos Katalin:

Anya, ölelj át!

Vegyél a karodba és ölelj át!

Dúdold fülembe altatódalom,

hogy ne halljam a szívem ritmusát,

amint dübörög a mellkasomon!

Úgy félek, Anya! De itt vagy velem,

s hiába kúszik torkomra a félsz,

mert eltörpül a rettegés bennem,

ha átölelsz, és csendesen mesélsz.

Míg alszom, arcomra csókot lehelsz,

ha fázom, takaróm féltőn hozod.

Éhemre, szomjamra folyton ügyelsz,

s felvidít mindig drága mosolyod.

Nézd! Tenyeredbe teszem a kezem,

ujjaid bilincse fonja körül!

Tiédhez igazítom a léptem,

bár tudom, sosem hagynál egyedül.

Anya, hagy súgjam meg a titkomat!

Nincsen, aki drágább volna nálad!

Ezért hallod annyit a hangomat,

s ezért kiáltok mindig utánad.

Figyelj, Anya! Hajolj le egy picit!

Csak átölelem csöppet a nyakad,

arcodra csenek egy nedves puszit,

s tiédhez szorítom az arcomat.

Ha nagy leszek, majd én altatlak el

esténként dallal és szép mesékkel.

Szívemnek akkor is drága leszel,

ha sok mindenre már nem emlékszel.

Én fogom akkor majd a kezembe

pergamenbőrű, rácos kezed,

és csókolom féltőn a homlokod,

mert végtelenül hálás leszek.

De most kérlek, ölelj még magadhoz,

súgd a fülembe a kedvenc mesém!

Had simítsam arcom az arcodhoz,

és mondhassam el, hogy köszönöm, én!